Vasárnapi nagyanyó

Írta: Arany Piroska

Nagyanyó - Hargitai Beáta illusztrációja

Vasárnap már korán reggel a vendégváró ünnepet készítettük elő. Arra vigyáztunk, hogy az utcában mi legyünk az elsők, akik tisztára söprik a járdát. Meg a környezetét. A fal tövétől a szekérútig. A gaz, az elhullott falevél vagy bármi, ami szemét, eltűnt. Pedig még csak hét óra volt. De akik templomba igyekeztek, már gyönyörködhettek, méltó volt a mi utcánk a vasárnaphoz. 

Minden úgy várta ezt a napot, ahogy mi szerettük volna. Vendéget vártunk. A konyhában anyánk sürgölődött, Bözsi zöldségért futott a kertbe, a szobákban Rózsi kinyitott ablakokkal szellőztetett, és az ágyra készítette a vasárnapi öltözéket. A fürdés után szappanszagú, befont hajú, ragyogó szemű kislányok várták a délelőtti vendéget. Az ebéd illata, a húsleves, a rántott hús, a fűszerek, a zöldség zamata hirdette: az egész heti, hajnaltól napestig tartó munka jutalma ím itt van, megjött az ünnep ideje, itt a vasárnap. Sűrűn ki-kikukucskáltam az utcaajtón, jön-e már a vendég. Aztán egymás mellé ültünk, és amikor nyílt az ajtó, egyszerre ugrottunk fel: megjött a vendég, a vasárnapi nagymama. Szépen felöltözve, komoly feketében. Az anyai nagymama. 

Olyan délelőtt tíz óra lehetett, amikor megérkezett. Az anyám megilletődve köszöntötte, hozta Isten nálunk, Ides, foglaljon helyet. És a nagymama csak annyit mondott, hálá Istennek, itt vagyok. Na, mi újság, hogy vagytok, hogy telt a hét, ezek a jányok is, látom, milyen takarosak, csinosak. Jól viselkednek? És a nagymama leült a konyhában egy odakészített karosszékbe. Pihent. Nem jött messziről, csak innen, alig egy ugrásra, a szomszéd utcából, ahol a kisebbik lánya családjával lakott együtt. De ez a kis út is olyan szokatlan és fárasztó volt, kirándulásnak számított.

Eljött, hogy ezt a lányát is láthassa, hiszen mi egész héten vagy a szőlőben, vagy a tanyán, vagy a piacon voltunk, nem láttuk egymást. De egy anya, az mindig anya. Ezt a lányát is látni akarta. Ült elégedetten a látott rend és békesség hatása alatt. Üldögélt. Hozzál a mamának a tegnapi pitéből kislányom, szólt az anyám, és én tányérra raktam a süteményt, és megkínáltam a mamát. A mama eszegetett, aprókat tört a tészta sarkából ízlelgette. Ügyes vagy jányom, jóízűt sütöttél. Az urad, merre, kérdezte kevés szünet után.

Dolgozik, azt a kis szénát kaszálja le az erdőnél. Ebédre megjön.

Keveset beszélgettek, főzés közben arra kell figyelni a háziasszonynak, mit hogyan tegyen. Mi lányok odatámaszkodtunk az ajtófélfához, néztük a mi mamánkat.

Szép volt a mama. Az a fekete brokát fejkendője körülölelte ezüst haját, szelíd arcát. A blúza, a szoknyája, a selyemköténye fekete. A két egymásba kulcsolt keze eres, ráncos, a munkától rövidre kopott körme tiszta.

A nap besütött a fejére. Glóriát vont köré. Mi néztük őt. Örültünk.

A verebek csiripeltek, a macska hízelkedve a mama cipőjéhez simult. Vasárnap szaga volt a délelőttnek. Béke lengett az eresz alatt, tiszta kék ég ragyogott a házunk fölött. 

Harangoztak. A mama felállt.

Máris elmegy, Ides? – kérdezte anyám. – Mindjárt kész az ebéd, maradjon!

A mama lassú, megfontolt léptekkel elindult. 

Megyek – mondta –, dél van, megyek a családomhoz.

Anyám megnémult, vérig volt sértve a megkülönböztetésétől. Most is a családjánál van, gondolta.

Anyám alig köszönt el. Mi kísértük ki mamát. Hosszan követtük szemünkkel, míg a sarokig nem ért. 

…És minden vasárnap reggel lelkendezve söpörtünk – volt kiért, ünnepi vendég jött hozzánk.