Írta: Lugosi Csenge Anna
A bácsi
jó ideje magányos volt már. Két fia rég elköltözött mellőle, családot
alapítottak, tőle messze éltek. Éppen nyugdíjba vonult asztalos munkájából,
mikor elvesztette szeretett feleségét is, ennek már majdnem nyolc éve.
Az elmúlt időkön töprengett mindig a padon ülve, a nagy tölgyfák alatt.
Az erdőben egy poros kis út futott zöld, virágok borította gyeppel, mindkét
oldalon vastag, öreg tölgyek szegélyezték. Ott üldögélt minden délután egy kis
ideig. Végigment a fasoron, majd vissza a támlás padra. Még mindketten fiatalok
voltak és boldogok, mikor megismerkedtek, egymásra találtak itt, a keskeny kis
erdei sétányon, amely fölé tavasztól őszig borult a fák koronája. Milyen régen
volt! Lovas
kocsik is jártak akkor erre, felverték a port a padokon ülő párocskákra, s
zörgő zötykölődésük hallatára felrebbentek a galambok, rigók, verebek és
harkályok. Hajnaltájt, mikor az első napsugarak behatoltak a védelmező ágak
smaragd lombjai között, s a narancsos fényben úszó alkonyidőben is őzek
rohantak el az első, és utolsó sétálók halk beszélgetésének szavára. Őszi hajnalokon, s alkonyokon még a padocskák
melletti, barátságos fényű lámpák sem tudták eloszlatni a gomolygó, sűrű ködöt,
a fanyar illatú, színes levelekkel borított föld leheletét. Milyen sokszor sétáltak
erre a gyerekekkel! Akkor még ő is fel tudott mászni a tölgyekre a fennakadt
pöttyös labdáért, s a felesége is szívesen labdázott Lapuval, a Jack Russel
terrierrel.
