Ferenc

Írta: Lengyel Karola

Kicsit olyan ez a hely, mint egy hatalmas szita, az égig érő fák fölött ragyogó nap gyenge fénye ezernyi apró tűként hatol át a lombok között. Az alig látszódó égboltot még most, november elején is kék, vattacukorszerű, fehér felhőfoszlányok tarkítják. Nem lepődnél meg, ha pici, szentjánosbogár méretű tündérkék ide-oda röpködnének különféle virágok szirmaiból varrt ruháikban, már-már látod magad előtt hártyavékony szárnyaikat, melyeken megcsillannak a nap sugarai, miközben fűszálakból font kosárkáikból aranyport szórnak minden zöld levélre. Ezekkel a levelekkel csodát művelnek: narancssárgává változtatják, majd lerázzák őket az ágakról, színes, puha szőnyeget készítenek belőlük, hogy a kisebb állatok és a bogarak elrejtőzhessenek benne.

Parányi, karmos mancsok matatnak az avarban, néhány makkot keresve. Az öreg, odvas fák kérgén vörös bundájú, gombszemű mókusok szaladgálnak elképesztő sebességgel, sietve szednek össze mindenféle számukra ehető dolgot.

Odalent, a vastag gyökerek között barna kalapos gombák nőnek, némelyiknek világító ablaka és füstölgő kéménye is van. Apró gombaházikók, hangosan nyikorgó faajtókkal, melyeket a nagy forgalom miatt praktikusabb lenne nyitva tartani, mint folyton becsukni. A házak előtt piros sapkás, barna bőrű, fehér szoknyás manólányok söprögetnek, szemük sarkából mindannyian az egyik felettébb jóképű manófiút nézik. Az a bizonyos manófiú éppen fát vág, hogy legyen tüzelő, átizzadt zöld ingén keresztül látni lehet méretes izmait, talán ezért bámulják. Körülötte kormos arcú manógyerekek kergetőznek, harsány nevetésüket messziről lehet hallani. Vannak itt gombaműhelyek is, mindegyikben másmilyen munka folyik. Az elsőben egy manófazekas kiabál szeplős arcú segédjével, aki véletlenül leejtette a nemrég elkészült, díszes vázát. A másodikban pirospozsgás arcú manóasszonyok ülnek egy nagy, kerek asztal mellett és szebbnél szebb ruhákat varrnak, közben egymást túlüvöltve igyekeznek minél hamarabb (lehetőleg a mellettük ülő előtt) elmondani az összes létező pletykát a világon. A harmadikban kék mellényes, bajuszos manóférfiak dolgoznak, felváltva csapnak rá kalapácsukkal az előttük heverő izzó vasdarabra, munka közben vidáman énekelnek, így biztatják saját magukat és társaikat. A szomszédos kocsmában még ennél is nagyobb a zaj, ugyanis az ottani, bortól vörös fejű manóférfiak nagy része már nem énekeli, hanem kiabálja a szöveget, míg a többiek fülig érő szájjal táncolnak az asztalok tetején. Ők ma már végeztek a munkával, de nem mernek részegen hazamenni. A kis falu főterén egy kerekeskút áll, mellette egy termetes manóasszony mossa férje koszos ruháit, pár lépéssel arrébb a szomszédja egyszerre két vödör vízzel siet a gombaháza felé.

Az óriási ricsaj hirtelen halk recsegéssé válik, lépted nyomán gallyak ropognak, száraz levelek zizegnek. Zsebre tett kézzel gyalogolsz, túlságosan lekötnek a saját gondolataid.

A szomszédasszony szerint Ferenc meghalt, márpedig a szomszédasszonyok, azok a kövér, reszelős hangú, mindenbe beleszólós fajták nem szoktak tévedni, nekik még akkor is igazuk van, amikor egyáltalán nincs igazuk. Általában az ember közelében legalább egy ilyen szomszédasszony lakik. Na de mi hasznuk van? Tőlük mindig megkaphatod a számodra hasznos információkat, az legyen csak apró, lényegtelen mellékkörülmény, hogy a feleslegeset is elmondják. Néha becsöngetnek hozzád, persze sosem abban az időpontban, amikor unatkozol és egyedül vagy, sőt… Ha szomorkodsz, ismertetik veled az összes hírt a faluból, hátha majd jobb kedvre derülsz Józsi bácsi elkószált szarvasmarháitól. Egyébként ők nagyon szeretnek mindenkit, éppen ezért találod meg a kerted végében a szemetüket. Azt hiszed, jobb volna, ha a szomszédasszonyok külön településeket alapítanának, és ott élnének békében, boldogságban? Dehogy! Ennek bonyolult politikai oka van: így legalább nem egymást pusztítják, hanem az emberiséget, a szomszédasszonyok részt vesznek a szigorúan titkos globális népességcsökkentésben!

Ha ez nem lenne elég, ők még telefonálnak is. Így történt, hogy ma kora reggel az aktuális szomszédasszony felhívott téged, és a szokásos pletykaáradat után elújságolta, hogy Ferenc éjjel kiszökött, a kerítés alatt.

A te nagyapád becsületes, dolgos ember volt, naphosszat művelte a háza végében elterülő kis földet, melyet a magáénak tudhatott. Persze az évek során ő is megöregedett, arca egyre ráncosabb és ráncosabb lett, haja ezüstszínűre változott, háta folyamatosan görbült, keze napról napra jobban remegett, lába fájt. Néha kijárt a közeli erdőbe „vadászni”, valójában viszont csak sétálgatott, ugyanis soha nem bántott állatokat, nagy puskáját csupán a látszat kedvéért cipelte magával. Miután meghalt, te költöztél a fehérre meszelt falú, palatetős falusi házba.

A nagyvárosban laktál, abban az undorító, barátságtalan nagyvárosban, ahol óriási emeletes házak apró lakásaiban élnek az emberek, annyira közel egymáshoz, hogy szinte teljesen zárkózottá válnak, a szomszédasszonyok pedig az utcára érve már nem ismertek rád. Állandóan tömeg van, az utcán, a bevásárlóközpontokban, de főként a járműveken. Ősszel, ha esik az eső, elég lenne csak minden harmadik járókelőnek kinyitnia az esernyőjét, ennek ellenére senki sem nyitja ki, mert a mellettük haladóra várnak, nehogy nekik kelljen osztozni valamin. A nagyvárosban mindenki siet és mindenki rosszkedvű, a bolti eladók, a könyvtárosok, a jegyellenőrök arcán sem jelenik meg időnként egy-egy halvány mosoly. A nagyvárosban mindenki hasonlít egy gépre. A szürke napsütésben és a szürke esőben egyaránt ugyanolyan szürke ruhában, szürke arccal robotoló városlakók belül talán még szürkébbek, mint kívül. Szürke, mérgező ködben élnek, melyet szmognak neveznek. Ez a bizonyos szmog gonosz, érzelemmentes élősködőként telepedik a koszos házakra, utcákra, terekre, átható bűze mindennapos, tudat alatt befolyásolja az élőlények közérzetét, szmogban még a bokrok sem annyira zöldek, a virágok sem annyira színesek mint általában, minden egyre csak fakóbb és fakóbb lesz, végül elnyeli a szürke felhő…

Eddig a lehullott levelek tengerét figyelted, most felpillantasz. Megtorpansz, nézed a vastag törzsű fákat, melyek időtlen idők óta állhatnak a jelenlegi helyükön, legalább annyira különböznek egymástól, mint te és a szomszédasszony. A gyökereik, a kérgük, az ágaik, a leveleik mind-mind mások és mások, nincs két egyforma fa, nincs két egyforma ember, továbbá nincs két egyforma Ferenc. Azonban észreveszel egy közös pontot, egy olyan dolgot, ami az erdő összes fáján megtalálható. Csalódottan bámulod a rikító színekben pompázó, mégis lehangoló jelöléseket, melyek egyértelműen jelzik, hogy nem lesz már itt sokáig erdő. Nem lep meg a dolog, hiszen ismered a szomszédasszonyokat, ráadásul rajtuk kívül még másokat, akik ezerszer gonoszabbak, az jelenti számukra az egyetlen szórakozást, hogy alaposan kiszúrnak másokkal. Mégis miként tudnák az emberek szeretni a természetet, ha egymást is képtelenek?

– Ferenc! – kiáltod, de nem jön válasz.

Hangosan sóhajtva leülsz egy fa tövébe, talán Ferencre vársz, elképzeled, hogy állandóan nedves orra és fekete, őszinte szeme csillog a napfényben. Ferenc egy világosbarna vizsla volt, remekül el tudott rejtőzni ősszel az erdőben. Nagyapád kutyája, azonban téged is kölyökkora óta ismer, te dobáltad neki a botot, a te kezedből húzta ki a kötelet minden alkalommal, és te fedezted fel egy véletlen folytán, hogy Ferenc nem kan. De ez ellen nagyapád már nemigen tehetett semmit, mivel a kutya akkor már tudta a nevét.

Az állat hűséges, csontig ható tekintetétől mindig kirázott a hideg, még emlékszel rá: kicsit olyan, mintha tudná, mit érzel, mintha látná a gondolataidat, mintha… mintha jobban ismerne téged, mint te saját magadat. Hirtelen elerednek a könnyeid, sós patakokban folynak végig az arcodon, aztán az álladnál találkoznak a cseppek, ruhádra hullnak, ahol már csak egy sötét folt marad belőlük.

Nem szoktál sírni, a gyengeség jelének tartod, amit nem engedhetsz meg magadnak a faluban, sem a nagyvárosban, mert keselyűként csapnak le rád a szomszédasszonyok. Igen, szomszédasszony-jelenség a nagyvárosban is van, sőt mindenhol, kivéve az általad korábban elképzelt csodálatos manófaluban, melynek emlékét legszívesebben örökre kitörölnéd a fejedből, pedig tudod, hogy ez lehetetlen, ugyanis az őszi erdők szerves része a képzeletbeli manótelepülés Kifújod az orrod, a takonnyal együtt igyekszel az elmúlt napok – vagy évek? – feszültségét is kifújni, a nagyváros zűrzavarát, a metrópótló buszok bűzét, a szomszédasszony idegesítő sopánkodását, a mindenki által jól ismert vonatszagot, a falu gyászos csendjét, nagyapád üres házát, és az összes dolgot, ami miatt rosszul érzed magad. Ferencre gondolsz, emléke némán kísért, a szívedbe mar, úgy érzed, hogy a szomszédasszony egy darabot tépett ki belőled, amikor reggel felhívott. Mindent elveszítesz, az egész életedet, csak idő kérdése, mikor vágják ki az erdőt. Akkor már csak a falu marad, egyedül annak a jóindulatára számíthatsz. Unalmas lesz, legfeljebb majd az őrületbe kergetnek a szomszédasszonyok.

Apró, fehér kavicsokat pillantasz meg, körülötted vannak, és kereszt alakúak, némelyiknél gyertyák kicsiny lángja lobog, manócsaládok állnak némán, könnyük tisztára mossa az öreg sírokat. A kedves, jóindulatú természetet gyászolják, és Ferencet, aki valószínűleg még él, de soha többé nem láthatod. Csendben nézed a virágillatú, nyugalmat, sötét, ködös elmúlást árasztó temetőt, az erdő temetőjét.

A kép forrása: https://www.pets4homes.co.uk/pet-advice/hungarian-vizsla-hereditary-health-and-longevity.html