Írta: M. Szlávik Tünde
Édesanyám gyakran mondogatta, hogy a Jóisten akkor a legkegyetlenebb, amikor teljesíti a kívánságainkat...
Gyerekként annyiszor szerettem volna láthatatlan lenni. De nem így képzeltem, hogy közben autóban ülök, egy laza délutáni dugóban, s a járművel egyszerre válok köddé. Pedig biztosan nem látnak a többiek, másként nem vágnának ki elém indexelés nélkül, nem lihegnének a nyakamban, nem állna senki az oldalamba a körforgalomban. Minden alkalommal megdöbbent, mennyire nem a közlekedési szabályok, hanem az erősebb kutya elve érvényesül az utakon. Nincs itt szükség az én udvariasságomra a betorkolló mellékutcáknál, akkor is kivág elém, ha a fél anyósülést is elviszi. Velem valahogy csak a nők meg a jómunkásemberek előzékenyek, a BMW-ben ülők átnéznek kis öreg autómon. Pedig ha tudnák, micsoda műszerem van nekem ebben! Lefelé pöccintem, balra pislog, felfelé lököm, jobbra jelez – ez gyárilag hiányozhat az övékből. Vagy ha mégis lenne, a BMW-sek Nagy Kézikönyvében vastag piros betűkkel szedhették rögtön az első sorban, hogy „Az irányjelző használata súlyos és visszafordíthatatlan impotenciát okoz.”