Mi legyen a cuccokkal?

Írta: Csengődi Péter

A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította.

– Maga most nem jöhet.

– De, mehetek!

– Kérem, maradjon itt!

– Nem, nem érti! Nekem be szabad mennem. Apás szülés lesz.

A nővér megállt, és lassabban kezdett magyarázni.

– Higgye el, értem. De most kint kell maradnia. Mindent megteszünk, hogy megmentsük a babát.

– Hogy… hogy érti, hogy megm… megments… hogy?

Egyedül maradt a folyosón, a kérdésekkel a fejében, amelyek pörögtek egymás után, és a lehetséges válaszokkal, amikről hallani sem akart. Idegességében fel–alá járkált, rángatózott, megéhezett, kiszáradt a szája, nem mert elmenni egy percre sem. A nővérek ki-be rohangáltak, ő pedig minden ajtónyitásra megrezdült, mintha áram rázta volna meg a lába kisujjától a hajszálai végéig. Végre egy orvos is kitalált.

„Ez nem úgy néz ki, mint aki jó híreket készül közölni.” – gondolta. – „Úristen, ez nem úgy néz ki!”

Érezte a szemeiben a szíve lüktetését. Már nem látott mást, csak a doktor száját, mikor kezdi el végre formálni a hangokat:

– Sajná- HOZZANAK egy tolószéket!! Elájult!

A férfi egy szinte üres, fehér rendelőben beszélgetett az orvossal, és idegesen simogatta borotvált arcát, amikor benyitott az anyja, illedelmesen köszönt, egy helyben mocorgott, a felajánlott széket elutasította.

– Éppen a fiának mondtam el, hogy a magzat nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Sajnos későn vettük észre. Amikor betoltuk a kismamát, még talán életben volt a baba, de nem élte túl a műtétet. Nagyon sajnálom.

Az anya sikítva, ordítva kezdett jajongani, kérdőre vonta az orvosokat, a kórházat. Szidta a fiát is, hogy jobban figyelhetett volna, de akkor már az is átcsapott csendből kiáltozásba.

– A büdös kurva életbe, hagyd már abba!

– Hogy mondhatsz ilyet a saját anyádnak? Én csak… én csak… teljesen ki vagyok borulva!

– Igen, mi is, azért fogd már be a pofádat, és rakd le a picsád a székre!

Az anya leült, és onnantól mindketten csendben voltak. Az orvos is annyit tudott mindössze mondani, mielőtt otthagyta őket, hogy neki mennie kell, de maradjanak nyugodtan, ameddig jólesik.

Néhány hónappal később már esténként a férfi és felesége a látszólag megszokott, nyugodt állapotban feküdtek az ágyban. A férfi hezitált, majd ügyetlenül a nő fenekére tette a kezét, és simogatni kezdte. Mikor már úgy érezte, belejött, a füléhez hajolt és odasúgta:

– Nem próbálkozunk meg újra?

A nő ijedten felült, és kezeivel elutasítólag csapkodott.

– Nem, szó sem lehet róla!

– De miért? Lemondtál arról, hogy gyerekünk legyen?

– Nem, nem, persze, hogy nem – közben egy könnycsepp gördült le az arcán –, de most még nem megy. Ha belegondolok, ho… Egyszerűen nem megy!

– Jól van, jól van – simogatta meg gyengéden az asszony kezét. – Megértem.

Visszakúsztak a paplan alá, és megegyeztek, hogy némi idő kell, és minden helyre fog jönni.

Újabb hónapok teltek el, a gyermekszoba küszöbén álltak, nézegették a bútorokat, a játékokat, a rózsaszín falat.

– Ezerszer megbeszéltük – mondta a férfi –, ha nem vállalunk gyereket, akkor ezek csak aggatnak itt. És legfőképpen, nem normális, hogy még megvannak.

– Tudom, tudom.

– Mindig be kell zárnom a szobát, ha vendégek jönnek, még a végén azt hiszik, őrültek vagyunk.

– Tudom, értettem, okés?! De… nem akarom őket kidobni. Annyit költöttünk rájuk.

– Akkor adjuk el őket!

– Odaadni valami idegennek? Használt áron? Egy fenét!

– Akkor ajándékozzuk el! Vannak ismerőseink, akik most várnak gyereket. Ők is örülnének neki.

– Jól van, jól van, csak fogd már be!

A férfi felveszi az asztalról a játékmackót, a nő megállítja.

– Azt ne!

– Miért? Minek kell?

– Nekem KELL, de jó átölelni.

A férfi felé nyújtotta, hátha épp most is magához szeretné ölelni, de a nő nem nyúlt érte. Visszatette az asztalra. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzott belőle egy kis kötött pulcsit.

– Azt se!

– Hordani fogod?!

– Nem, te szemét! Vi… visszabontom, és a fonalat felhasználom.

– Aha – mondta unottan a férfi, azt is az asztalra rakta, és megkapaszkodott a kiságyban.

– Azt se!

– Na, én ezt nem bírom tovább! – ordította, elővett a zsebéből egy cigarettásdobozt, és kifelé indult.

– Mi az? Cigaretta?! Rá ne merj gyújtani!

– Fogd be!

Egy nap, amikor a nő hazaért, erős festékszag csapta meg az orrát. Forgatta a fejét, lassan járta végig a folyosót, kereste a forrást. Benyitott a gyerekszobába, teljesen üres volt, a falak pedig fehérre voltak kenve. A férje épp fürdésből került elő, azonnal neki esett, ütni kezdte a vállát és a mellkasát.

– Mit csináltál, te szemét? – kiáltozta.

– Nyugodj meg, drágám – szólt hozzá csendesen. – Munkásokat hívtam, kidobtunk mindent, és lefestettük a szobát.

– Hogy tehetted ezt?!

– Jobb lesz nekünk így!

– Fel sem fogod, mit csináltál, igaz?!

– Tudom jól, mit csináltam! – szállt be a férfi is az ordításba. – Ha szeretnél másik gyereket, még megérteném. De gondolni sem akarsz rá. Minden csak azért volt ott, hogy rá emlékeztessen. De már nem bírtam tovább! Ez nem egy gyerekszoba volt, hanem egy meg nem született ember kriptája! Én ezt az egészet el akarom felejteni! Tiszta, fehér lappal akarok indulni!

– De nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna! – üvöltötte a nő, már sírva. – Igenis megtörtént, és akkor is velünk lesz, ha megöregszünk. Nem törölhetjük ki magunkból – mondta, miközben leült a csupasz földre. – Istenem, úgy érzem magam, mint egy őrült, aki meg sem történt dolgok miatt szipog.

A férfi mérgesen levette a polcról a pénztárcáját, kivett egy fotót belőle, amin a felesége volt, még várandósan, nagy pocakkal.

– Tessék! Tedd el, a tárcádba, egy fiókba, bárhova, csak ne mutasd meg senkinek!

– Jó – mondta a felesége beleegyezően, és elvette a képet. Simogatta rajta a pocakot, és néha közben a saját hasát is. Minden alkalommal, ahogy érezte, most milyen lapos, újra és újra nedvesebbek lettek a szemei.

Eltelt pár nap, a férj hazaérkezett a munkából, hangosan kiáltott a nejének, hogy otthon van-e. Semmi válasz. Az órájára nézett, pedig tudta a pontos időt; már itthon kellett volna lennie. Bement a konyhába. Furcsa érzése támadt. Mintha valami hiányzott volna, vagy átrendeztek volna valamit. „Már egyetlen nap sem lesz nyugodt” – gondolta magában, és rágyújtott egy cigarettára. Átment a hálószobába, és ugyanaz a furcsa érzés töltötte el. Valami nem stimmel. Az ágy, például, rajta szokott lenni egy virágos takaró. Most csak az ágynemű fehér huzata látszott. Aztán a polc. „Hova lett a fénykép?" – gondolta. – „Más is hiányzik?" Kinyitotta az egyik szekrényt, a bal felében szépen rendezetten ott voltak a ruhái, a jobb oldal teljesen üres volt. Körbenézett a szobában, átrohant a többi helyiségbe, minden hiányzott, ami a nőé vagy közös volt. Más dolgok (terítő, függöny, stb.) le lettek cserélve „férfiasabbra”. Az egész hely hangulata olyan lett, mint egy legénylakásnak. Elővette a telefont, hogy felhívja, de nem találta a számát. Úgy törölhette ki a telefonjából, hogy észre sem vette. Fejből meg sosem tudta. A számítógéphez ment, be volt kapcsolva, és az ő internetes fiókja volt megnyitva, de ott sem találta a felesége telefonszámát, se más adatát. Az ismerősök között sem volt ott, és a fényképek is ki lettek törölve. Egy pillanatra elfogta az érzés, hogy mindent csak képzelt, mintha az elmúlt öt év valójában nem is történt volna meg. Aztán ösztönösen megtapogatta a gyűrűt az ujján, és visszatalált.

Évek múlva a férfi egy szinte üres, fehér rendelőben beszélgetett egy orvossal, miközben idegesen simogatta borostás, barázdált arcát. Krákogott, dohányosan köhögött.

– Úgy néz ki – szólalt meg az orvos –, az állapota nem romlott az utóbbi időben, de mivel szinte nem is javult, meg kellene próbálnunk agresszívabb gyógyszerek használatát.

A férfi elmerengett a tüdőrák poszterében.

– Figyel rám?

– Igen, igen… Csak, tudja, sietek, megígértem a kislányomnak, hogy elviszem moziba.

Az ajtó nyílt, a lány jött be rajta, és odasétált az apjához:

– Apu, gyere már!

– Mindjárt bogaram – szólt hozzá csendesen –, apa beszél a doktor bácsival, és már indulunk is.

– Apa, mi tegnap voltunk a doktor bácsinál! És azt mondtad, hogy ha jó kislány leszek, akkor megyünk a moziba.

– Igen, de most én jöttem a doktor bácsihoz. Mindjárt végzünk. Addig menj ki!

– Ön lát ott valakit?

– Persze, a lányomat. Miért, ön nem látja?

– Apa, megint az üres kanapéhoz beszélsz.

– Dehogy kislányom, hát a doktor bácsi…

– Ön megint hallucinál.

– Hallucinálok?

– Igen. Ezért kezeljük. Önnek nincs gyermeke.

– Dehogynem! Itt áll mellettem.

– Apa, menjünk már. Nincs ott senki.

– De…

– Magának soha nem is volt gyermeke.

– Mindig csak a kanapéhoz beszélsz.

– Figyeljen a hangomra.

– Apu menjünk már!

– Nincs ott semmi.

– Soha nem is volt.

– Nincs…

– … soha…

– … nincs is…

– … semmi…

– … mindig csak …

– … soha nem is…

– … semmi…

A csupasz ujját tapogatta. Úgy rémlett neki, valaha volt rajta egy gyűrű.

A fotó forrása: otthonokesmegoldasok.hu