Írta:
M. Szlávik Tünde
Vajon
milyen állat lehet ez? Kígyóként tekergeti sima, jéghideg testét, majd
pikkelyeit pont akkor mereszti szanaszét, amikor felér a torkodig. Fojtogat,
miközben vattapamacs bolyhokat lő ki a füleidbe, amitől azt érzed, leszédülsz a
kényelmetlen műanyag székről a huzatos folyosó kopott kőpadlójára.
Lehetne
rosszabb, vigasztalod magad, hiszen neked legalább van ülőhelyed. Igaz, órák
óta tart a várakozás, de a teher a gyereké, aki hetedikként fekszik a hatágyas
kórteremben, frissen műtött, felnőtt férfiak gyűrűjében.
Isten
áldja meg a mobilkommunikációt!
A
11 órától kezdődő látogatási időben örömmel konstatálod, hogy helye lett a
sarokban, de továbbra is kényelmetlenül érzed magad az itt-ott véres,
mindenféle bajaiktól szeméremérzetüket elvesztett, bepelenkázott altestüket
szellőztető férfitestek látványától. Marad a folyosó. Őrült sebességgel
pörgeted a Facebook bejegyzéseit, anélkül, hogy egyet is felfognál közülük,
majd szókirakóval próbálkozol, de a kétbetűs szavak is kifognak rajtad.
Fél
kettőkor jön az orvos: megpróbálnak műtőt cserélni, az ónos eső miatt sok a
balesetes, az övé meg nem életmentő – talán egy óra múlva sor kerül rá. Üzenet,
telefon megy az aggódóknak, s vársz tovább. Megpróbálsz abba kapaszkodni, hogy
nem életmentő, de nehezen tudod elfelejteni, amikor azt mondta a gyerek, inkább
vágják le a lábát, de szabadítsák meg a szenvedéstől és a
kiszolgáltatottságtól.
Huszadrangú
dolgokra próbálod elterelni a figyelmedet: vajon milyen régi lehet a pókháló a
sürgősségi folyosóján, ha már teljesen fekete lett a portól? Mennyire kell
igénytelennek lenni ahhoz, hogy valaki a kórház nyilvános WC-jéből lopja el a
deszkát? A földszinten már csak a csésze és a vezetékes víz különbözteti meg a
műveletet a bokorban guggolástól: se villany, se ajtózár, se ülőke, papír sose
volt, s a szomszéd fülkében mindig egy klausztrofóbiás, kövér, idős néni
szuszog, s te azon tűnődsz, mekkora lehet a nyaka, hogy közben rád tud nézni –
no nem rajtakapottan, hanem dühösen.
Háromkor
legálisan bemehetsz a kórterembe. A gyerek kérdi, láttad-e B. doktort. Láttad,
míg el nem fordultál tőle, feleled. B. vizitelt, de nem látszott rajta a
felismerés. Ezek szerint nem igaz a mondás az emlegetés és a csuklás
összefüggéséről – vagy éppen a kedves mamája szenved a rekeszizom gyakori és
görcsös összehúzódásaitól, mert gyakran forog közszájon a családodban ő is az
utóbbi időben: ha a fia tisztességesen elvégzi azt az operációt két és fél éve…
Lassan
mindenkinek megérkeznek a hozzátartozói, bátrabban kuporogsz a parányi széken.
Te sem iszol, szolidaritásból. Az ebéd ott darvadozik órák óta az ágy fölötti
polcon, rántott hal, szereti, de nem ehet, mindjárt ő jön, már nem számít
semmi, túl lesztek végre az egészen. Egyre feszültebben számolod a perceket. Fél
négykor csörög a telefon a folyosón: ne azért, ne azért, suttogod. Elmarad – így
a nővér –, és a másik? A másik legyünk, a másik legyünk, folytatod. Léptek a
folyosón: ne ide, ne ide… Belép az orvos, derűs arccal: haza lehet menni, a
műtét elmarad, viszlát reggel hétkor. A gyerek arca hófehér
jégvirág, két éve ugyanez volt, mondod, de senki nem reagál. Itatsz egy kis
vizet a gyerekkel, iratokat, telefont bedobod a táskába, minden más marad.
Éjszaka
újra az elmondhatatlan rémálmok, ébresztő az utolsó pillanatban, hogy minél
kevesebbet éhezzen, szomjazzon. Pontban hétkor léptek a pulthoz, a nővérek
rámosolyognak a gyerekre – naná, jóképű az ifjú rocker –, de rád is mosolyognak, pedig most nem vagy az a haj, de…
A
szobában megint tolakodásnak érzed a jelenléted, a srác sem igényli, inkább a
műtét után légy vele, ülsz tehát ismét a folyosón. Férjeddel egyszerre
állapítjátok meg, hogy rég láttatok ennyi rossz testalkatú, görnyedt,
járáshibás embert – a fehér köpenyes istenek nehezen bírják a korán kelést,
küzdenek a lépcsővel és a kezükben tartott műanyag kávéspohárral. Csak a
beteghordók frissek és fürgék, kincstári optimizmussal tekintenek rád, majdhogynem
ismerősként, hiszen alkalmilag be vagy leltározva a kávégép és a kólaautomata
mellé.
Azt
ígérték, harmadik lesz, feltéve, ha nem jön be két balesetes lógó belekkel,
úgyhogy számolod a versenyzőket: A oldalról ággyal együtt tolt bácsi, vasakkal a
térdében – programozott Beteg 1. B oldalról idős néni kerekesszékben, vérző
csuklókötéssel – Lógó Belű 1., hajaj… Lábtörött szemből, majd újabb, reméled,
csak röntgenre tolják őket, de nem térnek vissza. Sokáig semmi mozgás. Kínodban
az új vérnyomáscsökkentőd tájékoztatóját böngészed. A négyoldalnyi, apró betűkkel
felsorolt ellenjavallat után elégedetten állapítod meg, hogy az emberiség azon elenyésző
százalékába tartozol, aki egyáltalán hozzáérhet ehhez a gyógyszerhez.
Beteg
1-et visszatolják, Beteg 2. siklik tova, fiatal lány csókkal búcsúzik tőle,
beteghordó elnézően mosolyog. Telefon elő. Egyszerre üzentek: ő következik, illetve
már megkapta a bátorítót. De nem mozdul semmi, csak az orvos sétál a műtővel
ellentétes irányba. Férjed felkiált: ki műti akkor a fiamat? Hirtelen mozdul
minden, szélsebesen tolják jobbról a gyereket, csak annyi időd van, hogy
odarikolts, rákendroll, s reméled, míg válogattad az ujjaidat, nem mutattál
valami vállalhatatlant, amúgy sem tudod, miért csináltad ezt az egészet…
Előbb lazaanya voltál, aztán sírdogálsz egy kicsit, mert a Nagy is éppen most kezd vizsgázni az
egyetemen. Félóra múlva ismét pityeregsz, mert az orvos csak akkor trappol
fölfelé a lépcsőn: lassan, drága doktor úr, ne lihegjen, meg ne remegjen a keze
a műtőben, odafent kincset jódoznak éppen…
Az
idő lefekszik a kőpadlóra. Előre megírod az üzenetet a gyerek Kedvesének – akit
meg fognak büntetni óra alatti mobilozásért –, hogy rögtön rá tudj nyomni a
küldésre, ha végre vége. A Nagy összecsapja a vizsgát, rohan ki a kórházba. Együtt
várja a család a nyikorgást, az ócska hordágy kerekeinek suhogását, s tudod,
ahogy átteszik fiadat a betegágyra, semminek nem lesz vége, csak egy újabb szint
kezdődik a mennyország-pokol életjátékban, amelynek a neve: anyaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése