Egyszer, húsvétkor

Írta: Katarzyna „Valakiria” Tkaczyk

Fordította: Fazekas Márta

Egyesek szerint bármikor és bárhol, bármit megtehetsz, és körmöd szakadtáig harcolnod kell az álmaidért. Végtére is nincs fontosabb annál, amit akarsz!

…hát, már ha nem vagy éppen egy túrótorta, ahogy én. Akkor az egész ügy bonyolódik. Egy túrótortának nem lehetnek álmai, amiket megvalósít. Egy túrótorta egyáltalán nem is gondolkozhat. A túrótortának küldetése van, melyet teljesítenie kell. Különösen akkor, ha a sütemény-arisztokrácia krémjébe tartozik.

Elhihetitek nekem – én vagyok a legtúrótortább túrótorta, amilyet valaha láttatok. Krémes vagyok és sima, amit az apámtól, a legjobb hegyi túrótól örököltem; habos és édes, ahogy a tökéletes rétegek közé sült anyám; és vaníliás, ahogy pudingos őseim. Nedves, pirosasra sült, illatos és étvágygerjesztő. Valamennyi létező túrótorta kvintesszenciája, a cukrász mesterség remeke, sok nemzedéknyi őseim igyekezetének eredménye. Örökségemről beszélve büszkén mondhatnám, hogy közel állok az abszolút tökéletes túrótortához, és nem is vetném el vele nagyon a sulykot. Még épp csak elkészültem, amikor bizonyos körökben már azt rebesgették, hogy egyszer majd Lengyelország királya lesz belőlem. Büszkeség, csodálat és reményteli várakozás légkörében nevelkedtem.

Tudtam, hogy az én küldetésem abban áll, hogy egy ünnepi asztalon landolván szemet gyönyörködtessek, illatommal étvágyat gerjesszek és végül az ízlelőbimbóknak is örömet okozzak. Ezért alkottak meg. És tudjátok, tényleg szerettem volna az embereket szolgálni és valóra váltani legtitkosabb vágyaikat. Csakhogy nem így. Az volt a gondom, hogy nem tipikus túrótorta voltam. Nem akartam az örökségemet, nem nyugodtam bele a sorsomba. Úgy véltem, rettenetesen sivár és szomorú, hogy az életemnek éppen egy húsvéti asztalon kell véget érnie. Nem tetszett a dolog, dacára minden tudománynak, melyet apám, anyám és a nagyszüleim plántáltak belém. Valamennyi tilalomtól és utasítástól, az egész túrótorta-etikettől és mindannyi kötelességtől nálam már betelt a tepsi. Amióta csak az eszemet tudom, többet akartam ennél. Mindig is arról álmodoztam, hogy másképpen fogom szolgálni az embereket – másképp és innen sokkal messzebb. Terjeszkedni akartam – mégpedig valahol ott, ahová a túrótorta-hatalom keze már nem ér el.

Az álmodozás egészen elvette a józan eszem. Noha még nekem is őrültségnek tűnt ez az egész, nem tudtam nem gondolni rá. Annyira ki akartam innen törni, világot látni, kielégíteni a vágyaimat, hogy végül aztán magamba zuhantam. Ez voltaképp megszokott dolog, a túrótorták mindig összeesnek egy kicsit, mégis hallatlan szenzációnak számított. Hiszen én voltam az a bizonyos, a kiválasztott. Nekem nem lenne szabad így viselkednem.

  Végül a kulináris tanács előtt találtam magam, melynek tagjai a spájzban összegyűlt harapnivalók voltak. A jobbnál jobb falatok fellengzősen, a felső polcokról lenézve kérdezték, mi a problémám. A nagybácsik és nagynénik, a nagyszülők, az összes távoli és közeli rokon rám szegezte tekintetét, miközben idegesen várták a választ. Egyik-másik felém tartott, közelről vizslatva. Biztosan féltek, hogy beteg vagyok, hogy múlóban van a frissességem, vagy felütötte bennem a fejét a lehető legrosszabb betegség; anyám szégyenteljes öröksége, a sületlenség. Nem is tudták, milyen távol állnak az igazságtól! Ennek ellenére féltem megszólalni és csak öntudatlan pillantásokkal pásztáztam körül. Amikor egy türelmetlen bukszuság – aki szüntelenül Istenhez fűződő kapcsolatával hencegett – hegyes végével szúrkálódni kezdett, úgy döntöttem, megszakítom a hallgatást. Minden cukorkristályomban és valamennyi finomra turmixolt túrócsomómban reszketve, kiböktem az álmomat.

         – El akarok utazni – mondtam, nyugodt hangot erőltetve magamra.

        – Elutazni? Hová? – hebegte elgyengülve Flóra néni (a margarinok legjobbika), a síri csendben.

Egy percig lázasan gondolkodtam. A kulináris földrajz nem az én asztalom, fogalmam sem volt róla, hová nem ér el a hatalom keze. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy nem mondhatok csak úgy akármit. Konkrétnak kell lennem, valamilyen országnevet kell mondanom. Az lenne a legjobb, ha rögtön valami távoli utazás, valami egzotikus jutna róla eszükbe… Törtem a piskótám és hirtelen beugrott, amiről az emberek beszélgettek, miközben engem turmixoltak. Nem nagyon tudtam felidézni, de egy szót kimondottan belevertek a fejembe – talán azért jegyeztem meg, mert annyira szokatlanul hangzott és utána kellett néznem a szakácskönyvben. Igen, ez volt az.
Kicsit igazítottam a sütőpapíron, mely felkunkorodott a fülemnél és büszkén kihúztam magam.

             – Tajvanra.

A spájzra néhány pillanat erejéig teljes csend ereszkedett. Aztán a mákos kalács, aki folyton be volt szívva, úgy vihogott fel, mintha megtébolyult volna. Majd rögtön csatlakozott hozzá a lepény, végül pedig az összes sütemény és valamennyi egybegyűlt. Csak nevettek és nevettek, abba sem tudták hagyni, engem pedig még csak szóhoz sem hagytak jutni. Egészen belepirultam a szégyenbe, bár valahol a zsigereimben düh éledezett, ami kínzóbb volt még a legfájdalmasabb sületlenségnél is. Amikor a mellettem lévő kolbász a hahotázástól a padlóra bukfencezett, arra jutottam, hogy semmi keresnivalóm itt, és egészen a szekrény végébe hátráltam, a csörgő-zörgő habverő mögé. Sokáig próbáltam megérteni, miért reagáltak így álmaimra a spájz lakói. Persze, talán kissé szokatlanok… na de egészen biztosan azok? Na, volt például az a mandarin – arra vágyott, hogy az ünnepek alatt végig megőrizze egészségét, aztán pedig beugorjon valakinek a táskájába, aki a szabadnapok után iskolába vagy munkába megy. Hát a tojások? A tojások büszkén megfeszítették héjukat és fehérjéjük minden erejével azon voltak, hogy kifakuljanak, hogy aztán egy ember éppen őket válassza a szárított hagymahéjjal való ünnepi festéshez. Ők is utazásról álmodoztak – kosárkában, szentelésre várva. És az a torma? A torma csak leste, hogy mikor vegyülhet már el végre imádott cékláival, a disznó. Akkor miért pont az én álmaim váltottak ki ilyen hahotázást? Sehogy sem értettem.

Magamban arra számítottam, hogy másnapra mindenki megnyugszik, és újabb beszélgetésre hívnak – ezúttal egy komolyra. A lehető legjobban felkészültem rá, ahogy csak tudtam – teljes „pro és kontra” listát készítettem, átgondoltam, mit felelhetek az esetlegesen felmerülő kifogásokra és számba vettem az összes hasznot, amit őrült tervem véghezvitele hozhat. Minél tovább gondolkoztam, annál szilárdabb lett abbéli meggyőződésem, hogy tajvani utazásom abszolút szükséges. És hogy valóban ezt akarom.

Sajnos azonban már senki nem akart beszélgetni velem – sem másnap, sem később. Sőt, ami még rosszabb, a spájz söpredékféléje lettem. Ha lisztes bödönök potyognának az égből, akkor sem tudnám megmondani, mi idegesített jobban – a szánalommal teli pillantások (még az irtózatos sütemény-plebsz tagjai, vagyis a porból sütött muffinok is együttérzően néztek rám!), vagy a nevetés. E téren kitűnt egy hatalmas, pirospozsgás sonka, melyet annyira szórakoztattak az álmaim, hogy mialatt főtt, kisírta magából a sót.

         – Hi-hi-hi, nézzétek már, utazgatni támadt kedve – visította, újra és újra felbukkanva a már zavaros főzővízből. A babérlevelek egyszerűen csak undorral fordultak el tőle, de túlzás lenne azt állítani, hogy az én pártomat fogták. A babérlevelek görög származásuk miatt piszkosul fölényesek, ez a fajta viselkedés az alaptermészetük része.

Legközelebbi családtagjaim próbáltak rábeszélni, hogy vonjam vissza a spájz tanácsa előtt elhangzott szavaimat. Kérleltek, fenyegettek, könyörögtek, mindhiába. Minél jobban unszoltak, én annál inkább megmakacsoltam magam. Amikor aztán Flóra néni a sok aggodalomtól megavasodott, engem kezdtek vádolni balsorsa miatt, és nyugtalanságuk forró gyűlöletbe fordult át. Én lettem a család szégyene, akinek nemes származását vonakodtak elismerni. A cukrászipar tökéletes remekművéből tökéletes balek lettem. Ahhoz túlságos erős volt a helyzetem, hogy teljesen semmibe vegyenek, ezért minden erejükkel azon voltak, hogy megkeserítsék az életemet – úgy, hogy amikor majd szinte elolvadok az emberek szájában, akkor is emlékezzek rá, milyen gúnyolódásnak tettem ki a családomat ostoba kis hóbortommal. Hogy még az utolsó morzsámban is szégyenkezzek. Ám én tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nem állt szándékomban kivárni, hogy úgynevezett legközelebbi rokonaim tönkre tegyék az álmaimat és természetemből fakadó édességemet keserű gyűlölettel mérgezzék. Már tudtam, hogy a spájz tanácsa képtelen megérteni, mire vágyom, és mit akarok elérni. Túlságosan buták, túlságosan korlátoltak voltak ahhoz, hogy felfogják a tervem tökéletességét, önnön tudatlanságukat pedig a lehető legostobább módon fejezték ki – azzal, hogy elutasítottak és kinevettek. Ez csak megacélozott és végképp tökéletesre formált. Rögtön a húsvét előtti pénteken hatalmába kerített az érzés, hogy készen állok kitörni rokonaim és barátaim kisvárosi életszemléletének merev kereteiből. Elhatároztam, hogy bárki bármit mond, megküzdök az álmaimért. Mert hát ki, ha nem én, a sütemények királya?

Szombat reggel, amikor a szertelen macska ismét berontott a spájzba és felfordulást okozott, kihasználtam az alkalmat és lecsusszantam a polcról, egyszer s mindenkorra elhagyva a családi fészket. Ettől a pillanattól kezdve egyedül kellett boldogulnom. Hogy féltem-e? Még szép! De a kalandvágy erősebb volt. Fittyet hányva a hozzám legközelebb állók szitkaira kicsusszantam az ablakon és hátra sem nézve nekivágtam a nagyvilágnak.

Taiwān, wǒ laile. Tajvan, jövök.

A kép forrása: depositphotos