Mire való a vészfék?

Írta: Kulcsár Attila

Zolikát és Mórickát a szülei elszállították a nagymamához nyaralni – úgy döntöttek, hogy egy kis kikapcsolódás nekik is jár.  Egy ugrás csak a szomszéd megyeszékhely, de aztán egy nagyobb következett: leautóztak az Adriára egy hétre, pótnászútra, az igazi úgy is elmaradt. A fiúk – a 11 éves Zoli és a 7 éves Móric – jól el lesznek addig a Nagyinál.

Úgy is lett, a csipszek után megismerték a magyaros konyha ízeit, jó étvággyal fogyasztották a szilvás gombócot, nudlit, sztrapacskát, mákos tésztát, ezeket az egyszerű nyugdíjas ételeket. A fiúk mindketten módfelett elevenek voltak, naponta csak 10-12 órát töltöttek a TV vagy a laptop előtt. Ezért gondolt egy merészet a nagymami, elhatározta, hogy elviszi őket az unokatestvéreikhez, hadd melegedjek össze, ismerjék meg jobban egymást. Itt laknak 100 kilométerre, Intercityvel csak egy óra az út. Neki már ingyen van az utazás, a gyerekeknek meg hagytak itt pénzt a szülők, állatparkra, fagyira, buszra, uszodára.

A probléma a vasútállomáson kezdődött. A gyerekek addig még nem ültek vonaton. Az anyjuk hordta őket a bölcsibe, óvodába, iskolába, mert neki esett útba a munkahelyére menet-jövet. Amikor meg már az úszóedzés és a nyelvóra is sorra került, be kellett üzemelni a másik gépjárművet is, az ócska  Ibizát, és az apa is besegített, mert ezek a helyszínek meg az ő munkahelyéhez voltak közel. Így történhetett meg, hogy a nagyfiúk a nagymamával ültek vonatra először.

Amíg a nagymami jegyet váltott, Zoli kinézte, hogy a vonatuk a 8. vágányról indul, és nekivágtak a síneknek a váróteremből „torony iránt”, padkáról padkára felmászva, bukdácsolva. A forgalmisták zavarták vissza őket, hogy itt aluljáró van. Azokat is felfedezték, amíg a vonat meg nem érkezett, hol itt, hol ott bukkantak fel, különböző vágányok peronjainál, és integettek a Nagyinak. Az meg majd frászt kapott, hogy mindjárt jön a vonat, de szerencsére ők is befutottak a nyolcadikra időben.

A fiúk elismerően dicsérték a sofőrt, hogy olyan ügyesen beparkolt az egyetlen szabad helyre.  A fiúk élvezték a soküléses „autót”, átmásztak egyik helyről a másikra, Zoltán felkapaszkodott a csomagtartóba is, Móricka az ülések alatt is tett egy kirándulást, mert leesett az okostelefonja.  

– Nagyi, te ülj az anyósülésre! – intézkedett a nagyobbik fiú. A kisebbik megkérdezte, hogy most akkor merre mennek. Hát előre. De akkor miért ülnek az emberek háttal a menetiránynak?

Ők természetesen előre néző ülésre ültek, az ablak mellé, ahogy szoktak, az egyik a jobb oldalra a másik a balra. Ebből volt egy kis konfliktus később, mert felállították őket a helyjegyesek. De találtak szabad ülést így is, mert nem volt tele a vonat. Móricka a feneke alá gyűrte a Nagyi elemózsiás szatyrát, mert neki még gyerekülés kell. Keresték a biztonsági övet, de nem zavarta őket, hogy hiányzik, úgy se szokták az iskolákig bekapcsolni.

Amikor elindultak tetszett nekik, hogy itt mászkálni is lehet menet közben, és a figyelmes Zolika megjegyezte: az annyát, ez nem semmi, a sofőr sorozatosan figyelmen kívül hagyja a lezárt sorompókat.

Hamarosan pisilni kellett a fiúknak.  Álljunk meg valahol! Na, akkor menjünk, megmutatom, hogy hol lehet, indult velük a nagyszülő.

– Van itt valahol egy fa is? – tetszett nekik, hogy itt benn lehet kimenni.

Elmentek az illemhelyig, a nagymama megmutatta a csészét, és az ülőkét felhajtotta nekik, mert otthon ezt néha nem szokták, itt meg senki. Bementek egyszerre mind a ketten.  Kipróbáltak mindent, csak a pólyázó asztalt nem. Amikor megnyomták a pisi leszívó szifon gombját, a kisebbik majdnem becsinált ijedtében a hangjától. Rögtön kakálni is kellett neki.  Zoli addig kipróbálta a kézmosót, folyékony szappant, kéztörlőt, lábtörlőt, mert akkora pancsot csinált, hogy úszott az egész WC. Ő akkor csinálta össze magát majdnem, amikor éppen a mosdóba próbált belepisilni magas ívben, és rájuk nyitott egy lány, mert nem zárták be az ajtót.

A megállónál értük ment a nagymama, mert nagyon elmaradtak. Kérdezték, mi van mögöttük, utánfutó? Aztán meg kellett mutatni nekik, hogy hogy lehet átmenni a másik kocsiba az átjárókon. Nem kis szorongással léptek át a járólapokon az ütközők felett, maguk alatt látva a sínek felvillanásait a száguldásban. Ez izgalmasabb, mint egy kalandpark, máskor is eljövünk ide, mondták. Már csak egy esemény volt hátra a megérkezésig.

Móricka – ahogy az autóba is szokta –, le akarta húzni az ablakot, hogy kidobja a Túró Rudi papírját. Nem tudta. Próbálták máshol is, próbálták ketten is, nem ment. Persze, mert a légkondicionált vagonokban az ablakok nem nyithatók. Végre Zoli talált egy fogantyút, ami megmozdult. A vészfék volt az… A vonat hatalmas fékcsikorgással megállt. Az álló utasok elhasaltak, bőröndök zuhantak a földre. A nagymama az előtte ülő utast lefejelte, a fiúk átestek a háttámlákon, mert éppen az ülésen álltak, és lezuhantak a túloldalon a padlóra. Nagy volt a káosz, a hangzavar. A jegyvizsgáló kisvártatva ordítva berohant a kocsiba: ki volt az a barom, a nyílt pályán vagyunk, senki nincs a síneken, nem dobálják kővel a vonatot, nem veri senki a kalauzt, ki húzta meg a vészféket? De sokba fog ez neki kerülni, már így is késésben vagyunk. Uraim, ez 8000 forintba fog fájni valakinek.

A fiúk megszeppenve hallgatták a kalauz dühöngését, de nagymama tudta mi ilyenkor a teendő: elájult. Na, nem játszásiból: az ijedtségtől, de jókor. Ahogy ott feküdt a sorok között, látszólag élettelenül, a vasutas mindent értett. Ilyen esetekre van kitalálva a vészfék. Ha valaki rosszul lesz a vonaton, és sürgős orvosi beavatkozásra van szükség.

– Van itt az utasok között orvos? – kérdezte. A másik kocsiban volt egy. Átjött, és magához térítette a nagymamit.

– Ügyesek voltatok, fiúk, így kell ezt, ha baj van – szögezte le a főkalauz.

De azok addigra már leugráltak a vonatról, és elbújtak a kukoricásban.