Házi patika

Írta: Arany Piroska

Hargitai Beáta illusztrációja

Ő, Lili, a dédunokám. Most hároméves. Nagy kék szeme, vállát verő hullámos szőke haja, fitos kis orra, hát, nem azért, mert az enyém, de gyönyörű.

Sokat beszél. Sokat? Mindig van mondanivalója. Ilyenekkel bővíti a szóáradatot, mint pejsze, szejintem, véjeményem, hústjizzsel kéjem. Villával eszik, és játszik elmélyülten, akármivel: gombokkal, legóval, golyókkal; a babáit bölcsibe rakja, furulyázik, átöltözik...  Mesél hozzá. Van, aki érti is. Én nem nagyon, mivel ritkán látom. Ő pesti lány, ha elhozzák, olyan  kis idő alatt nem tudok ráhangolódni a szövege egyéni kifejezéseire.

Most itt vannak, ő rajzol, én elbűvölve nézem. Dicsérgetem, és ő ilyenkor ceruzástól körbe ugrálja az asztalt. Az öröm nem óvatos, megbotlik, elesik, megüti a fejét. Inkább a meglepődéstől, mint a fájdalomtól visít, és fut a kismamájához. A vigasztalás, a simogatás kevés, puszit kér a fájó helyre. Ahogy megkapja, már vígan ugrál tovább. Nem fáj, meggyógyult.

 A házi patika csodás gyógyszer, mindig van, mindig friss, és nem csak egyenként kapható.

– Jaj, de jó! Ilyen gyógyszert kellene nekem is kapnom! – sóhajtok fel.

– Bizony, mert a dédinek meg a térde fáj!

Azt hiszed, Lili rajzolás közben nem figyel? De bizony, felkapja a fejét, ideszalad hozzám, és kapok tőle egy gyors puszit – a térdemre.  Kérés nélkül, önként.

Mert a házi patika nála is működik. Látva a meglepődésemet vígan ugrálva kiabálja:

– Meggyógyult, meggyógyult!

Úgy érzem, most itt ültömben, tényleg nem fáj.

A házi patika hatóanyaga a szeretet és főleg a hit. Az ártatlan, bizakodó gyermeki hit.

Emlékszel?

Nem kéne elfelejteni!