Memoriter

Írta: Kulcsár Attila

Azt mondta valaki, hogy Vergilius Aeneis-ére nincsen már semmi szükség. Annak idején  egy műveltségi vetélkedőn lehidalt a zsűri, amikor  elmondtam a humán   gimnáziumban  bemagolt első éneket:  „Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris Italiam fato profugus  Lavinia  venit litora…” stb.

Most nem tudom, mitől hidalna le, legfeljebb egy bravúros break-produkciós  fejen forgástól.   

De én ma is tudom használni, amit akkor bebifláztunk. Csak kimegyek a piacra és vágom: négyszer hat az huszonnégy, hatszor kilenc ötvennégy. A szorzótábla volt a második memoriter, amit megtanultunk, és azóta is azt használjuk, ha fejben számolunk. 

Akkor kérek még egy kilót abból a jonagold almából, mondtam ma is bevásárláskor.

A fejkendős asszonyság, aki bár kettes volt az általánosban számtanból, vissza tudott adni 500 forintból úgy, hogy mire lemérte, három kiló 20 deka lett a serpenyőben, de közben megkérdezte, hogy maradhat-e?  Utána számoltam fejben, ráhagytam, fizettem, ő meg visszaadott.

Tavaly ősszel kinn ültünk a lelátón, szurkoltunk, mert a csapatunk küzdött a benn maradásért.  Az utolsó percekben az aranysípú bírónk megítélt egy tizenegyest a javunkra. Proszenykin, az ukrán gólzsákunk elegánsan berúgta a bal sarokba a labdát. A pályán a gólöröm elszabadult, a fiúk egymás nyakába ugrottak, csókolgatták Proszenykint.  A bíró a meccset hamarosan lefújta, mert közben az ellenfél kapusa megütötte a partjelzőt.  A B-közép ifjú titánjai is ölelgették egymást és engem is. Míg rájuk nem szóltam, hogy az ellenfélnek jobb a gólkülönbsége, és mégis kiestünk. Mert a Fradi  87-63-ja  több, mint a   mi 75-52-nk. Addigra az ellenfél játékosainak is bekiabált egy idősebb matematika tanár, hogy ez még jó nekünk – erre azok is elkezdtek vigadni. Nem értették sokan, minek örülnek ezek, de aztán valaki közülünk is elővette az okostelefonját és a tabellát, elvégzett egy kivonást, és rájött a szomorú igazságra.

Ma már az okostelefonok, tabletek és számítógépek korában minden megtekinthető, kiolvasható belőlük. Nincs értelme bemagolni a múlt századi verseket, megoldó képleteket, fejben számolgatni, de azért a memória is hasznos, ha el van mentve.

A legutóbbi szavazáson a választási bizottság már szinte teljesen megfiatalodott. A Vörösmarty Gimnáziumban voltak a mi körzetünk szavazó helyiségei.  A kijelölt tanteremben a hosszú asztal mellett az egyik nézte az igazolványt, a másik a névjegyzékben kikereste az illető állampolgárt, hogy jó körzetbe jött-e, a harmadik adta a szavazócédulát, a negyedik az urnánál segédkezett, az ötödiket nem tudtam miért álldogált ott, ő lehetett a biztonsági ember.      

Hosszú sor állt már a pult előtt, amikor megérkeztem. 

– Traktorosi Géza, Traktorosi Géza, huh, de fura neve van – forgatta a kis hölgy az előttem álló úr lakcímkártyáját. – És itt lakik a mi körzetünkben? – kérdezte bizonytalanul, és közben a szeme a névsort pásztázta: – Tö mint Töhötöm, hol is van ez a T betű?... Na, nézzük csak…

Hajtogatta a névjegyzéket előre, hátra – vagy 800 választásra jogosult van az Árpád utcától a Titel utcáig tartó körzetben, nagy körzet vagyunk.

– Maga se látja uram, a nevét? – kérdezte tőle segélykérően.

– Hát, így fejjel lefele nekem se megy, de adja ide nyugodtan a szavazólapokat, esküszöm, ide tartozok.

– Nem adjuk oda senkinek ellenőrzés nélkül. Itt van az ellenzék embere, és oda lesz a választás tisztasága, igaz-e, Botrágyi úr?

– Így van – mondta az ötödik úr –, de én nem segíthetek. Keressék csak meg nyugodtan –mondta kárörvendően az uniós biztonsági ember.

– A kislány újra nekilátott az ábécének:  a. b, c d e, é, f, g.. Jézusom, még Gyurján nevű is van itt.

– Kihagytad a dzs betűt, Piroska, még jó hogy Dzsuzsák nem ide jár szavazni – viccelődött Pali bácsi. az urnabiztos. Ő már rég nyugdíjas, de még emlékezett az ábécére, mert  azt tanították meg   a négy  elemeiben  először.

– Na akkor kezdjük hátulról, hátha onnan hamarabb megtalálom magát Traktoros  úr – villant be a  Piroskának a megoldás. – Zsigmond, Zelk, Zavaros, Zakariás… Atya ég, sohase jutok el magához Traktoros úr.

– Ekkor a sor végén álló Trási Jenő, egy másik állampolgár bekiabált, hogy segítsen: – Ott lehet az én nevem mellett, a Trásit tessék keresni.

– Jó, jó, de itt a 41. lapon még csak valami Ürge Béla van meg Üstökös…

Ekkor a megsokallta a szerencsétlenkedést  Pali bácsit, aki valamikor még katona is volt, és még ma is  úgy fújta az ábácét, mint anyja a Hiszekegyet, odament a névsorfüzethez, és gyorsan fellapozta azt az oldalt, ahol  Traktoros úr neve állt. Az egykedvűen aláírta, majd átvette a szavazólapot, és bevonult az szavazófülkébe. Piroska megkönnyebbülten lélegzett fel, és elismerően biccentett az öregre. – Béla bácsi, maga tán még a Talpra magyart is tudja…

– Tudom is, még az Edwárd király, angol királyt is.

Az osztályteremben a tábla felett az iskola névadójának örökbecsű verssora díszelgett: „Hazádnak rendületlenül, légy híve ó magyar!”

Az egyik első szavazó fiatal fel is figyelt rá: – Hogy is van Himnusz második sora, mert ez az első?

Amikor kiment az utcára, megkereste az okostelefonjában, mert nem emlékezett erre a mondatára pontosan: „Nyújts feléje védő kart?” – hát persze prózában nehezebben jut az ember eszébe. Akkor ez a szöveg valami más idézet lehet.  Megnézem a Google-ban, abban biztosan benne lesz…

A kép forrása: notebook.hu