A villamos

Írta: Megyeri Ágnes

A szerző festménye

Szemével követte az ablakon leguruló esőcseppeket. Az egyik majdnem az ablak peremétől indult, lassan araszolt lefelé, aztán a villamos rázkódásától kicsit megremegett, megállt egy pillanatra, mintha megpihent volna, majd újult erővel indult tovább, felgyorsult, végül kis kanyarok után összefonódott a mellette haladó másik cseppel, és eggyé válva, megerősödve, apró patakként ereszkedtek tovább.
Már majdnem elérték az ablak alsó peremét, amikor egy zökkenőnél hirtelen ismét kettéváltak, az egyik megtorpant, mintha figyelné, ahogy a másik egyedül folytatja útját, várt még egy kicsit, végül nagy sóhajjal utána vetette magát és beleolvadt az ablak alján gyűlő kis tócsába. Még az esőcseppek is…, gondolta. Találkoznak, egy időre eggyé válnak, aztán elköszönnek egymástól, és ki-ki külön végzi be útját. Érezte az ismerős szúrós érzést szeme sarkában, pislogott párat, hogy elűzze, de szemzugából is elindult egy kis patak, mely arca dombjain át elhaladt ajkai mellett, hogy álláról hulljon alá a semmibe. Kézfejével gyorsan letörölte a nyomát, lopva felnézett, hogy észrevette-e valaki. Unott arcokat látott csak maga körül, ki az ablakon bámult egykedvűen a novemberi sötétségbe, ki a telefonjába mélyedt. Egy középkorú férfi állt mellette, barna kabátban, szürke nadrágban, fekete táskával, egyetlen színfolt sem törte meg ruhái egyhangúságát. Szigorú tekintettel nézett maga elé, ujjai elfehéredtek, ahogy a kapaszkodót fogta. Szája keserű vonallá torzult merev arcán. „Vajon ő mitől vált kővé? Mi történhetett vele az elmúlt ötven évben, amitől így megkeményedtek a vonásai? Én is ilyen keserű leszek vajon tíz év múlva?” A hangosbemondó hangja zökkentette ki gondolataiból, a következő megálló hallatán nagyot dobbant a szíve. Ujjaival kapkodva törölt magának egy kis kört a párás ablakon. Nem véletlenül ült ide. Mindig jobb oldalra ült hazafelé. Nem kellett a házszámokat figyelnie, messziről látta már, hogy mit kell néznie. Szeme a ház előtt parkoló autókat figyelte, hátha. Hátha ma szerencséje lesz. És igen. Ott állt, szinte majdnem a ház előtt a fekete autó. Épp nyílt az ajtaja. El sem hitte, hogy ekkora szerencséje van. Előredőlt, úgy figyelte, ahogy a férfi kiszáll az autóból, félhosszú világos szövetkabátja messziről kivehető volt, kezében aktatáska. Ő volt az. Torkában dobogott a szíve, ahogy nézte az elhaladó villamosból, hátrafordulva még látta, ahogy villannak az autó irányjelzői, a férfi pedig gyors léptekkel a kapu felé veszi az irányt. Szomorkás mosollyal dőlt hátra az ülésen és zötyögött tovább hazafelé.

A november lassan decemberre váltott, ünnepi fénybe öltözött a körút. Ezer és ezer apró csillag világította meg a téli sötétséget, jégcsapokról hulló szikrák fénye tükröződött a kirakatok üvegében. A villamosra várva percekig csak a fákon játszadozó fényeket nézte, nem akart semmi másra gondolni. Amikor befutott a szerelvény és felszállt, ösztönösen próbált a jobb oldalra húzódni. Zsúfolt volt a villamos, nem tudott leülni, de addig furakodott, amíg úgy tudott megállni, hogy jól kilátott az ablakon. Elképzelni sem tudta már, hogy a másik oldalra álljon. Ott idegenül érezte volna magát. Egyedül. Ezen az oldalon volt valami, ami miatt úgy érezte, hogy egy apró szál még köti ehhez a világhoz. Hirtelen bevillant neki, milyen régóta már, hogy a villamosról leskelődik. Elszégyellte magát. „Ma lesz az a nap, amikor nem fogok odanézni”, fogadkozott magában. 

   „Mindjárt ott vagyunk. Mindjárt az a megálló jön. Nem nézek oda. Kibírom. Hetek óta nem láttam már, úgysem lesz ott ma sem. És minek is csinálom ezt az egészet. Annyira gyerekes. Ideje lenne már továbblépni.” Odanézés nélkül is tudta, merre járnak, érezte, hogy mindjárt a ház elé ér a szerelvény. És mintha valami láthatatlan fonal húzta volna, úgy emelte fel tekintetét az utca felé. Tiszta, hideg idő volt, törölgetés nélkül is élesen látta az utca képét. Bár ne látta volna… Ahogy felemelte pillantását, azonnal észrevette. Ugyanaz a kabát és ugyanaz az aktatáska. Mint mindig. És ugyanaz a nő a karjába karolva. Élesen mart bele lelkébe a fájdalom. Ezt nem akarta látni. El akarta hitetni magával, hogy nincs az a másik. Tudta, hogy nem így van, de olyan könnyű volt elhinni. És úgy nem fájt annyira.

A villamos ekkor óriási csikorgással hatalmasat fékezett, valami fémesen csattant, az egész szerelvény megrázkódott az ütés erejétől. Dominókként dőltek el az álló emberek. Sikítást hallott, valaki a közelében hangosan káromkodott. Hiába kapaszkodott, a mellette álló nő olyan erővel esett neki, hogy elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant a nővel együtt. Estében is érezte, hogy beleakad a mellette állóba, aki szintén elvágódott velük. A villamos megállt. Pár pillanatig szinte megbénult a sokktól, majd megpróbált felülni. Megütötte magát, de komoly fájdalmat szerencsére nem érzett. Táskája a földön hevert, amikor felemelte, egy összetört szemüveg tűnt fel alatta. A mellette ülő férfira pillantott, aki hunyorogva keresgélt maga körül.

– Ezt keresi? – nyújtotta felé a darabokra tört szemüveget. A férfi döbbenten nézett a szemüveg maradványaira, majd rá.

– Ne haragudjon, véletlen volt… – motyogta halkan, látva a férfi arcán a dühöt.

– Persze, tudom, hogy nem tehet róla. Csak pont ma lett kész. És nem volt olcsó – hallotta a férfi hangját. Maga sem tudta, mit csinál, de gyorsan előkeresett egy tollat és egy cetlit a táskájából.

– Itt a telefonszámom. Kifizetem a kárát – mondta a férfinak, majd zavartan feltápászkodott, az ajtó felé indult és elvegyült a villamosból kitóduló tömegben.

Langyos szellő cirógatta az arcát a megállóban, a napsugarak már a tavasz melegét ígérték. Élvezte, hogy végre nyitott kabáttal sétálhat, jólesően szívta magába a napfényt. A villamos is mintha vidámabban futott volna be a megállóba, jókedvűen pattant fel rá. Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy ismét a jobb oldalra akart húzódni. Már nem kell odaállnia. Nem kell leskelődnie. Vannak még csodák. Olyan csodák, amikre álmában sem gondolt volna. Nemsokára ahhoz a megállóhoz ért, de nézelődés helyett most leszállt. Határozott léptekkel indult el, már messziről látta az ismerős alakot az egyik autó mellett. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne szaladjon elé, mint kislány korában az apja elé, amikor megjelent érte az óvodában. Pár méterre voltak már csak egymástól, és ő mosolyogva nézte, ahogy a férfi le sem veszi róla tekintetét. Mintha össze lennének kötve, úgy húzta őket egymáshoz valami furcsa erő, az utolsó pár méteren már nem bírt magával, odaszaladt a férfihoz és a karjába vetette magát. Boldogan fúrta bele arcát az ismerős szagú kabátjába, arcán érezte borostáját, ahogy szorosan ölelte.

– Hé, óvatosan! – nevette el magát a férfi. – Eltökélted magad, hogy ezt a szemüvegem is összetöröd?