Pehely

Írta: Arany Piroska

Pehely - Hargitai Beáta illusztrációja

Délutánonként Zsófi ott játszik az anyja mellett a hintánál. Látom őket, amikor itt ülök a házunk előtt, a játszótér melletti padon, a kerítésnél. Szép nyári délután, Zsófiék most jöttek ki. Mint régi ismerősök, integetünk egymásnak az anyjával. ­A kisebbet az anyja hintáztatja, Zsófi futkos a labdájával. A labda átesik a kerítésen. Már dobom is vissza. Zsófi megköszöni, és a kerítéshez támaszkodik.

 – Neked hol van a gyereked? – érdeklődik.

– Az én gyerekeim már nagyok, iskolások.

– Én is nemsokára elsős leszek. De most még csak ovis vagyok, délben hazahoz anya, mert ő a kistesómmal itthon van.

– Szeretsz óvodába járni?

– Hát, csak egy picit szeretek, mert ott nincs ovis barátom.

– Miért nincs? Nem szereted őket?

– De szeretném, csak mikor én hazamegyek, ők ott alszanak ebéd után, és estig játszanak, és ezért barátok is. Egyszer volt, hogy a Kerekes Fanninak nem volt vécé papírja, de kellett volna neki, és azt mondta, ha viszek neki a benti polcról, akkor barátom lesz. Én vittem neki a vécébe, de mégse lett a barátom, csak egyszer, mert mindig a Bibivel játszik.

– Szomorú vagy?

– Nem vagyok szomorú, mert azt játszom, mikor egyedül vagyok, hogy én vagyok Bambi, és eltévedtem az erdőben. És a gyerekek a fák, és én futkosok közöttük, mintha az anyukámat keresném.

– Az óvó néni tudja, hogy Bambi vagy?

– Nem tudja, mert neki nem mondtam meg, nehogy kinevessen, és odaültessen az ő asztalához.

– Miért, ott nem jó?

– Nem, mert csak azt kell csinálni amit ő mond.

– Mit mond?

– Hogy ülj rendesen, te kis kelekóla.

– Aha! Pedig nem vagy te kelekóla.

– Nem hát, de nekem van egy lovam.

– Igazán?

– De ez titok. Csak én látom. Reggel viszem az oviba. Vezetem. Az utcán a kötelét fogom.

– És az oviban, hová teszed?  

– Kinn hagyom az utcán.

– Nem csavarog el?

– Nem, mert a kilincsre kötöm. És ha hívom, hogy Pehely, Pehely, akkor odajön.

– Az a neve, hogy Pehely?

– Igen, ő egy indián ló, nagyon okos, és tarka, mint a tehenek. Tejeskávé színű, meg fehér. És azért Pehely, mert gyors, mint amikor a szél fújja a pelyhet. És ha elfáradok, a hátára vesz, vagy ha jön egy harapós kutya, akkor még vágtázni is tudunk.

– Anyukádnak elmondtad?

– Igen, de csak ő tudja, és nem árulja el senkinek, mert akkor a többieknek is lenne, és akkor már nekem nem is kellene, hanem akkor kitalálnám, hogy én egy varázsló vagyok, és varázsolnék magamnak egy barátot.

– Hogyan?

– Hát, lehet, hogy csokival. Vagy banánnal, és akkor aki játszik velem, annak adnék egy barátfalatot. Csak anyukám azt mondja, ne vigyek még több ennit az oviba, mert így se eszem meg otthon az ebédet. Egyszer volt egy fiú, Bence, aki félnapos, mint én, odajött, és azt kérdezte, hogy kell csipsz? És adott nekem, és én is az én vajas kalácsomból, egy barátfalatot. Ezt ám az óvó néni nem látta, mert mi csak a padon tízóraiztunk, a fogasoknál, a napközisek meg az ebédlőben ették a pogit meg a teát.

– Akkor hát Bence a barátod?

– Még nem tudom, mert csak akkor leszek a barátja, ha kólát is hoz. De még nem hozott, csak mindig mondja. Meg ő szemüveges, és nem tud olyan jól futni, mint én. Azzal menőzik, hogy van neki egy igazi pisztolya is, de egy igazi pisztoly, neki. Ez nem is igaz.

– Azért még lehet a barátod.

Zsófi vállat von: – Ő csak egy fiú, és hazudós.

Ezzel otthagy engem, szalad a várakozó anyukájához.

Futás közben a karját magasra emeli, néha fölnéz, a kezére.

Ott lépdel mellette könnyű ügetéssel, az az okos, kávéfoltos indián lova, Pehely.