Lelke rajta

Írta: Arany Piroska

Hargitai Beáta illusztrációja

Arra emlékszem, hogy a mama magázta a papát, illetve Kendnek szólította:

– Hány tojásból lesz elég Kendnek a reggeli?

A papa viszont tegezve szólította meg:

– Hallod, Zsuzsánna! Elég lesz kettőből – mondta neki.

Talán ez is hozzájárult ahhoz a megbecsülő viszonyhoz, hogy sohasem veszekedtek. A mama fiatalabb is volt, meg kevés beszédű. Ha baja volt, inkább hallgatott róla, és a hallgatása elmondta a papának, hogy Zsuzsánna nem ért egyet vele.Elgondolkodott rajta, mi bántja a feleségét, ilyenkor pipára gyújtott, és elüldögélt az asztal mellett, mintha az újságot olvasná. Azután úgy szólt, hogy kiegyenesedett, ami görbe volt. Igazat adott – lehet, hogy csak nyúlfarknyit, de Zsuzsánna megbékült. Ebből is látszik, hogy a papa jó ember volt, figyelt a feleségére. A mama tisztelte a papát, kevés engedményt is értékelt, vagy ha nem, később elmondta szép szóval, mit szeretne.

Jóban voltak a szomszédokkal is: nem olyan átjárós, ott tanyázós szomszédság volt, csak olyan kerítésen átkiabálós, hogy mi dolog járja, Sándor? Vagy hogy kéne már egy kis eső. Pedig voltak olyan esetek, amikor fergeteges kiabálás sem lett volna csoda.

Az egyik őszi este, a papa már félig altában arra riadt fel, hogy a juhokat nem zárta be rendesen. Ejnye, még megijednek valamitől, kutyától például. Ezért felkelt, magára kapott valamit, és kiment a holdfényes éjszakába. Ahogy ballagott az ól felé, zörejt hallott a szomszéd felől. Megállt, figyelt. Még a lélegzete is elakadt ijedtében, mert meglátta Sándor szomszédot, amint lekushadva átmászik a kerítésen. Mit keresett ez itt minálunk? Hamarosan megtudta, mert felbotlott egy nagy ponyva szénában, amit Sándor már nem tudott átlopni. A mi szénánk volt.

Ó, rajtakaptuk többször is! Egyszer egy zsák kukoricát találtunk a kerítés mellett. Azt visszahoztuk, nehogy elvigye. Ha egy kóbor csirkénk átbújt hozzájuk a kerítés alatt, azt mi többé nem láttuk.

A krumplis verembe is bejáratos volt a szomszéd, amíg papáék aludtak. Amikor a mama észrevette, egy este a lejárathoz készített egy gereblyét, amire Sándor persze éjjel – akadályra nem számítva – úgy lépett rá, hogy a nyele fejbe verte. A mama várta, leste, és nevette, hogy a tolvaj most otthagyott csapot-papot.

Ezek a lopások sohase kerültek szóba.

– De mama, meg kell neki mondani, hogy tudjuk, ő a tolvaj!

A mama csak a fejét rázta: – Abból harag lenne! Tagadná. Szomszéddal összeveszni?  Az csak megkeserítené a mindennapjainkat. Pedig ők gazdagabbak, mint mi. Hadd vigye, nem tesz minket tönkre. Lelke rajta. Aki enyveskezű, az lop, ha kell neki, ha nem. Nehogy szóljál, jobb erről hallgatni. Ugye papa, Kend is így gondolja?

– Így én, Zsuzsánna, de az én türelmemnek is van határa. Már kitaláltam, mit tegyek, hogy ne tudjon átmászni. Majd meglátjátok, ahhoz szavak sem kellenek.

– Ja, ha a papa tudja, akkor az úgy is lesz – mondta a mama –, te meg gyere, fogjunk meg egy rántani való csirkét az ebédhez.